Az elmúlt hetekben több magazinnal, blogíróval beszélgettem a Rhyme Time-ról az őszi indulás kapcsán, sőt, még egy rádióinterjúm is volt, de erről majd később. Hogy mit csinálunk, hogy csináljuk, hányszor csináljuk, mindig alap kérdések voltak, de amiről most külön szeretnék mesélni kicsit, hogy én miért csinálom. Mármint nem a Rhyme Time-ot, hanem magát a „kétnyelvűzést”. Miért csinálok valami olyasmit, ami kívülről sokaknak szokatlan, természetellenes, szinte polgárpukkasztó (pl. amikor a játszótéren angolul magyarázom el a gyerekemnek, hogy miért ne vegye ki a kisebb gyerek kezéből a játékautót… úgy értem, ott a helyzet, üvölt a kissrác, és persze, hogy gyorsabb lenne „magyarul kikapni” Ákos kezéből azt a kisautót…)?!
Elgondolkodtam ezen, próbáltam visszatekinteni az elmúlt éveimre, és aztán elkezdtem számolgatni. Sokan tudjátok, vannak, akik nem, hogy számomra a kétnyelvű nevelés a munkám kapcsán kezdődött még 2007-ben, amikor elkezdtem Budapesten élő külföldi, két-három nyelvű családok gyerekeivel foglalkozni. Ezt csináltam évekig főállásban, heti 40-45 órában, így már mielőtt anya lettem volna, a mindennapjaim részévé vált a többnyelvűség. Elképesztő volt látni, hogy 2-3 éves gyerekek annyi nyelvet értenek, és később beszélnek, használnak, ahánynak ki vannak téve! Fennakadás és homlokráncolás nélkül váltanak egyik nyelvről a másikra attól függően, hogy játszópartnerüknél épp melyik nyelvvel boldogulnak!
Ezt az önfeledt élményt biztosítani akartam a saját gyerekeim részére, annak ellenére, hogy nincs külföldi rokonunk, és nem terveztünk külföldre költözni. Azért vágtam bele, mert láttam, hogy működik! Nem állítom, hogy minden nap könnyű, azt sem, hogy a saját gyerekeimmel minden nap angoloztam volna, amióta megszülettek. Nem. Volt, hogy kimaradtak napok! Sőt, volt hogy hetek! De az elhatározás ott volt, és ott van most is, szilárdabban, mint valaha! Mert az az élmény, magyar anyukaként, amikor ülünk a gyerekkel a buszon és „kihallgatja” a külföldi turisták beszélgetését, majd elmeséli nekem, miket hallott, leírhatatlan! Számára nem tudatos, hanem természetes, hogy ha angolt hall, akkor abból is ért valamennyit, szerencsére egyre többet!
Most, kb. 1000 nap után, amit többnyelvű gyerekek közt töltöttem, és több, mint 300 megtartott Rhyme Time óra után a véleményem – gondolom sejtitek – nem változott!
Miközben keresem-kutatom az új lehetőségeket, feltölt és energetizál a saját gyerekeim és az óráimra járó gyerekek fejlődése. Látva anyukáik csillogó tekintetét is, amikor együtt éneklünk, játszunk, vagy a gyerkőc épp megszólal felém angolul, boldogság és büszkeség tölti el a szívem!
Van, hogy a játszótéren egy kislány meglát, és úgy szól oda az anyukájának, hogy „Ott az angol Barbi!”
Örömmel leszek számukra angol Barbi, megmaradva magyar anyukának, aki néha Anyaként, néha Barbi(e)ként, néha Mommy-ként beszél magáról!